Férfi-nő barátság kapcsolat után

szóval. némileg személyesebb poszt.

a jól ismert “lehet-e férfi és nő közt barátság?” mellett az a kérdés is sokat és régóta foglalkoztat, hogy miért ilyen elbaszott a kapcsolatom az összes exbarátommal. az elbaszott azt jelenti, hogy vagy nemlétező, vagy ha nagyritkán beszélünk, akkor szinte mindig vita a vége, düh és tehetetlenség és feszültség és szomorúság a részemről, részükről meg gondolom valami egyszerű “jobb is, ha nem tartjuk a kapcsolatot” belenyugvás-konstatálás.

pedig.

minden kapcsolatom barátsággal kezdődött. miért van az, hogy kapcsolat után ez már nem működik? és miért így állnak hozzá? miért redukálódik nullára az érdeklődés-erőfeszítés bennük KAPCSOLAT UTÁN, hogy jóban legyünk, hogy barátok legyünk? miért nem értékelnek mint embert? miért nem vagyok nekik fontos mint ember? szóval mintha az lenne, hogy onnantól kezdve, hogy nem vagyok potenciális partner számukra (mert vagy már szakítottunk, vagy éppen mással vagyok/vannak), és nem kell azért pedálozni, hogy “meghódítsanak” vagy “megtartsanak” (hülye szavak, de most nem tudok egyszerűbbet), szóval mintha utána megszűntem volna érdekesnek és értékesnek lenni a számukra.

namost a nagy kérdés, hogy ez vajon csak velem történik így, vagy ez egy “tipikus” férfi tulajdonság. ötletek, tapasztalatok?

persze tisztában vagyok vele, hogy minden két emberen múlik, viszont én úgy érzem, hogy én úgy álltam hozzájuk kapcsolat után is, hogy megmaradhatott volna a barátság - miután tisztáztuk a vitás kérdéseket, amik miatt folyt a dráma. viszont onnantól kezdve, hogy valami drámával / vitával jár, inkább menekülnek, és az egyszerűbb “inkább kerüljük el egymást” módszernél maradnak. ami meg engem csak még jobban idegesít, és még inkább azt az érzetet kelti bennem, hogy már nem vagyok fontos nekik. mint ember sem.

szóval kérdés, hogy vajon csak az én kapcsolataim alakulnak-e ilyen szerencsétlenül.

sokat szoktam emiatt magamat is idegesíteni, vagyis vádolni, hogy biztos én vagyok túl drámázós, én bonyolítok mindent túl, én misztifikálok minden kérdést túl, és agyalok mindenen túl sokat. pláne az ilyesmin. de néha meg úgy vagyok ezzel, hogy b***a meg, miért ÉN érzem magam szarul, miért ÉN vagyok a TÚL ILYEN MEG OLYAN, amikor csak arról van szó, hogy teszünk-e energiát abba, hogy a számunkra fontos emberekkel jó kapcsolatunk legyen / maradjon. miért nem ŐK a “hibásak”, hogy ilyen kényelmesen kikerülik a problémákat, mert az energiát igényelne, hogy odafigyeljenek, hogy megoldjanak nem egyszerű érzelmi kérdéseket.

szóval nem tudom. ez vajon férfi dolog-e (eleve úgy szocializáltak, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, ezért inkább menekülnek az ilyen helyzetektől, pláne ha még csak “jutalommal” sem jár a megoldásuk - szex/kapcsolat/házasság stb.), vagy csak én fogtam ki ilyen férfiakat? mellesleg még csak nem is “tipikus” hímsoviniszta férfiakról beszélünk.

őszintén szólva agyalok ezen egy ideje, hogy hol lehet a megoldás, de még nem sikerült kitalálnom. sok szempontból nehéz ügy.

az meg, ha tényleg igaz, hogy nem vagyok nekik fontos mint ember, elég nagy szomorúsággal tölt el. de az egész helyzet valahogy olyan szomorú - emberek, akik nagyon fontos részei voltak az életemnek valamikor, most így viselkednek. ez van.